Az integrációs folyamatnak a gazdasági együttműködés felöli megközelítésére alapozva, a francia-német ellentét újbóli kialakulásának kizárását, illetve a francia-német együttműködés biztonsági garanciáinak megteremtését megcélozva hirdette meg Robert Schuman, francia külügyminiszter 1950. május 9-én a később Schuman-tervként elhíresült programot, amit Jean Monnet, a francia kormány tervezési részlegének vezetője irányításával készítettek, s amely lerakta az európai integráció, a későbbi Európai Unió alapkövét.

Az európai egységgondolat és a francia-német megbékélés elkötelezett híveként Schuman és Monnet tervének célja egy francia-német tengely körül szerveződő európai föderáció megteremtése volt, de világosan látták, hogy ez csak lépésről-lépésre érhető el.

Schuman javaslatának szülőatyja Jean Monnet, a francia gazdasági modernizáció felelőse, a keynesi gazdaságpolitika lelkes híve volt. Az alapötlet egy szupranacionális főhatóság létesítése volt, amely ellenőrzi a francia és német szén- és acéltermelést, valamint természetesen azon országokéit is, amelyek csatlakoznak a szervezethez. A nehézipar kulcsszektorainak egyesítése egyfelől gyakorlatilag lehetetlenné teszi a háborút a két fél között, más oldalról viszont materiális alapot szolgáltat a két ország közeledéséhez. Garantálná a német szenet a lotharingiai francia acélipar számára, ráadásul önkéntes alapon, a németek egyenrangú csatlakozása alapján.

A németek és az olaszok is kedvezően fogadták és támogatták a javaslatot, hiszen a szén- és acélközösség terve az iparfejlesztés biztos alapokra helyezését ígérte. A Benelux-államok szintén rögtön felsorakoztak a terv mellé. A britek számára csak a kormányközi együttműködés volt elfogadható, nem akarták, hogy mások irányítsák a kontinensről a nehéziparukat.

A szerződés megkötését gyorsította az időközben kirobbant koreai háború, amely világossá tette, hogy ha a hadiipar újból szerephez jut, emelkedni fognak az acélárak. 1951 májusában hat ország - Franciaország, Németország, Olaszország és a három Benelux-ország - külügyminiszterei aláírták az ún. Párizsi Szerződést, az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) alapító szerződését, amely egy évvel később, 1952 júliusában - a ratifikációk után - hatályba is lépett.

Megszűntek a tagországok közötti vámok a szénre, a kohászati termékekre, átmeneti időszak után létrejött e termékek közös piaca, amelyen azonos árak érvényesültek. Az ESZAK bizonyos értelemben tekinthető sajátos kísérleti modellnek is a későbbi integrációkhoz, a legjellegzetesebb elem a nemzetek fölötti hatáskörök és intézmények megjelenése volt.

Az ESZAK meggyőző eredményeket hozott: az 1950-es években a közösség acélipara látványosan növekedett, javult a termelékenység, a bérek gyorsabban nőttek, mint más ágazatokban vagy más országokban, érvényesült a nagy és közös piac húzóereje.

Az ESZAK sikere arra biztatta az európai egyesülés híveit, hogy politikai és védelmi téren is keressék az integráció lehetőségét. 1951-ben René Pleven francia miniszterelnök előállt az Európai Védelmi Közösség (EVK) létrehozásának javaslatával. Elgondolása szerint az ESZAK szervezetének mintájára közös főparancsnokság és főhatóság alá kellene helyezni a nyugat-európai fegyveres erőket és a hadiipart, vagyis közös nyugat-európai hadsereget kellene felállítani. A terv több kérdést tisztázatlanul hagyott, végül a francia nemzetgyűlésben keletkezett huzavonák miatt a ratifikáció elmaradt.

Pár évvel később, 1954-ben még egy próbálkozást tettek Európa államai egy közös (USA-tól független) katonai szövetség létrehozására. A Nyugat-Európai Unió, bár mindmáig létező szervezet, a kezdeti eredmények után elvesztette gyakorlati jelentőségét.

Az önálló európai védelmi együttműködés kudarca után az európai egység hívei az ígéretesebbnek látszó gazdasági integráció irányában keresték a kitörést. A Benelux országok merész javaslattal álltak elő: javasolták egy vámoktól és mennyiségi korlátozásoktól mentes európai közös piac fokozatos megteremtését. A franciák az EVK kudarca miatt óvatoskodtak, az olaszok viszont egyesítéspártiaknak mutatkoztak. A németek is kezdeményezően léptek fel, végül mindenki egyetértett abban, hogy az ESZAK keretében kialakult integrációs vívmányokat ki kellene terjeszteni más gazdasági területekre is, új integrációkat teremtve.

1956 nyarára két szerződéstervezet készült: az egyik teljes vámuniót irányzott elő a közösség országai között, a másik a békés célú atomenergia-ipar közös irányítását és fejlesztését. A szerződések 1957 elejére készültek el. A kormányok elvben mindenütt előre megszavaztatták a csatlakozást. E felhatalmazások birtokában írták alá a külügyminiszterek 1957-ben az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) és az Euratom alapító szerződését.