Az Európai Unióról szóló szerződés a Maastrichti Szerződés (MSZ) 1993. évi hatálybalépését követően alapvetően átformálta a nyugat-európai integráció intézményi struktúráját. Létrejött az Európai Unió, amelyet szemléletesen három pillérre támaszkodó szervezetként szokás emlegetni. Ezek közül az egyik az Európai Közösségek a másik két pillért a Közös Kül- és Biztonságpolitika, valamint az Igazságügyi és Belügyi Együttműködések alkotják.

Az Európai Közösségek legfőbb elemének, az Európai Gazdasági Közösségnek a neve Európai Közösségre módosult. Kompetenciája tovább bővült a versenypolitika szempontjából is meghatározó új területek, a környezetvédelem, a kultúra és az iparpolitika. A nyugat-európai integrációs folyamat legátfogóbb elnevezése az Európai Unió (EU) kifejezés. A leckék folyamán azonban általában az "Európai Közösségek" vagy "Közösség" vagy "EK" szavak fognak szerepelni, mivel a versenypolitika a versenyjog az EU-n belül ehhez a pillérhez köthető.

A versenypolitika célkitűzése:

Olyan gazdasági rendszer biztosítása, amely garantálja a torzulásmentes versenyt az egyenlő piaci résztvevők között. A versenypolitika célja az, hogy megteremtse és fenntartsa azt a rendszert, amely lehetővé teszi a torzulásmentes versenyt egy régión belül.

A liberális gazdasági elméletben a versenypolitika célul tűzi ki, hogy biztosítsa a tökéletes versenyt a piacokon és igyekezzen a monopóliumok és oligopóliumok kialakulását megelőzni, amelyek az árakat a fogyasztók kárára tudnák diktálni.

A piacok megnyitásával a vállalatok egyszerre több tagországban folytattak intenzív gazdasági tevékenységet, egy-egy vállalat egyszerre több tagországban vált a piac meghatározó szereplőjévé, elterjedtek a transznacionális vállalatok és így a nemzeti szabályozás alapján már nem lehetett volna biztosítani a verseny feltételeinek megvalósulását, a piac hatékony felügyeletét. A piaci verseny érvényesülését biztosító szabályozáshoz közös versenypolitikára épülő közösségi versenyjogra volt szükség.

A Szerződésnek köszönhetően az Európai Uniónak széles körben állnak rendelkezésére a versenypolitikai eszközök arra, hogy megtiltsa a kartelleket az európai egységes piacon belül, megakadályozza a piaci erőfölénnyel való visszaélést, biztosítsa a köztulajdonú és magántulajdonú vállalatok azonos kezelését, egyesítési ellenőrzéseket rendeljen el és ellenőrizze a nemzeti szubvenciókat.

A közös versenypolitika filozófiája nem a klasszikus szabad verseny elvére, azaz a verseny minden feltételek közötti érvényesítésére épül. Az EK versenyjoga elismeri, hogy bizonyos esetekben lehetséges a verseny korlátozása, pl.: szociális szempontok (a foglalkoztatottsági szint javítása), hosszú távú gazdasági érdek, fogyasztói érdekek. Kivételes esetekben azonban engedélyez monopóliumokat, hogy garantálja az olyan javak és szolgáltatások ellátását, amelyekhez számottevő közérdek fűződik. Pl.: Európában állami monopóliumok a szállítás, a postai szolgáltatások és a telekommunikáció (távközlés). A gazdaság globalizációja miatt, az Európai Uniónak egyre inkább szembe kell néznie a problémával, hogy összeegyeztesse az európai egységes piacon belüli verseny fenntartását az európai vállalatoknak a világpiacon való versenyképességével.

Bár az EK Szerződés a versenypolitikát szó szerint nem közös politikaként határozta meg, de lefektette, hogy olyan rendszert kell létrehozni, amely biztosítja, hogy a belső piacon a verseny nem torzul. Ez a rendelkezés végül olyan szabályozás kialakításához vezetett, amelyben a közösségi versenyt érintő minden döntés közösségi szintre került, a tagállami hatóságok hatáskörében csak azok a kérdések maradtak meg, amelyek kizárólag csak az adott tagállamban létező versenyt érintik.

Ez alapján a versenypolitika egyértelműen közös politikának tekinthető. A versenypolitikában a közösségi szint súlyát mutatja, hogy megvalósításában kiemelt szerepe van a Bizottságnak, amely a közösségi szint súlyát mutatja, hogy megvalósításában kiemelt szerepe van a Bizottságnak, amely a közösségi verseny őrének tekinthető. A Bizottság feladatai közül a versenypolitika területén rendelkezik a legnagyobb önállósággal, a tagállamok itt ruházták rá a legerősebb döntéshozói, végrehajtói és a tagállamokat ellenőrző jogköröket.